12. fejezet(végre.bocsíí)és még rövid is:\

...Valami mocorgást hallottam a hátam mögül, hátranéztem de nem volt ott senki…biztos csak valami…nemtom…valami állat…Visszanéztem Andrew-ra amint Tony-t próbálja kisegíteni a sírból és hirtelen megint valami zajt hallottam de mostmár hangosabban és ezt Andrew is hallotta, úgyhogy otthagyta Tony-t a sírba és odajött hozzám.
-Meglepődtél?-súgta miközben támadóállásba állt.
-Min?
-Azon hogy minek jöttünk vissza ide.
-Mit gondol? Ki nem lepődött volna meg azon hogy a legjobb barátja élőhalott?-kérdeztem gúnyosan Mr. Winter-t.
-Jólvan bocsá…-kezdte ő is kicsit gúnyosan, de félbe szakította valami. Vagy valaki…
Az egyik fáról leugrott az a vámpír akivel nemrég találkoztunk ugyan ezen a helyen. De most sántított. Andrew először meg akarta támadni de mivel becsületesen szokott harcolni nem bántotta.
-Ezzel még nincs vége Winter és…Burke.-mondta suttogva, majd elfutott…mármint amilyen gyorsan tud futni egy féllábú vámpír.
-Hm…-Andrew megrántotta a vállát majd visszaszaladt a sírhoz. Én csak álltam ott értetetlenül, mint egy hülye…Még nem igazán szoktam meg Andrew viselkedését…
Szóval visszaszaladt és egy rántással kihúzta a sírból Tony-t.
-Na végre! Köszi!-mondta, majd leporolta magát és elkezdett nyújtózkodni.
Én még mindig egy sírkő mögül figyeltem az eseményeket. Tony még nem vett észre…

11. fejezet

A sírkövön ez állt: Tony Denem 1993-2009.
Úgy éreztem kisiklik alólam a föld. Nem hittem el amit látok. Először komolyan azt hittem hogy csak képzelődök, mert hiányzik Tony, de nem. Miután párszor megdörzsöltem a szemem, tisztán láttam hogy ez a van a sírkőre írva. Úgy éreztem…azt hittem…azt hittem meghalok, de tudtam hogy ez lehetetlen lenne, még akkor is ha ember lennék.
-Ez…-és elkezdett patakoba hullani a könnyem.
-Szeretett téged.-válaszolt, fel nem tett kérdésemre Andrew.
-Hogy…mi…-dadogtam még mindig, a sokktól vezérlve.
Andrew ezekre a „kérdésekre” már nem válaszolt, hanem félrelökött és elkezde kiásni a sírt. Eltátottam a számat:
-Mit csinál maga?-rivalltam rá.
De persze hogy is képzelhettem volna hogy válaszol. Ügyet sem vetett rám. Nem tudtam elképzelni mit csinál és azt se hogy most én mit csináljak. Azt ugyebár értettem hogy Tony sírját ássa ki, de azt nem hogy minek. Talán Tony is…nem…az lehetetlen!...
Szaladtam egy kört a temetőbe, vagyis először el akartam menni de aztán meggondoltam magam. Mikor visszaértem Andrew még mindig a sírt ásta. Odaléptem, belenéztem a gödörbe és az ásó már kopogott a koporsón. Megijedtem. Most mi lesz? Elkezdtem hátrálni. Mr. Winter beleugrott a sírba, és-gondolom-kinyitotta a koporsó tetejét. Elbújtam egy sírkő mögé, de…vagy másfél percig nem történt semmi. Andrew se jött ki. Azt gondoltam…nem gondoltam semmit, de nem tudtam mit csináljak. Körülbelük 5 perc telhetett el mire Mr. Winter kimászott a gödörből és lenyújtotta a kezét. Megint elkezdtem hátrébb lépkedni, és becsuktam a szemem. Féltem…Andrew lejjebb csúszott hogy kisegítse Tony-t, és akkor…

^^)

na figyelem! tudom hogy egyesek nemnormálisnak fognak tartani, de engem így kell szeretni:Dkitöröltem a címlapsztorit és nincs másik blogom. ezt foom írni amég tudom, úgyhogy mostmár nem lesz szünet csak max akkor ha nem írok komikat:Dde ez remélem nem fog megint bekövetkezni:Dna csak ennyit akartam és jön a kövi feji még ma:D
cup-cup

bocsiii

Bocsi mindenkinek. van egy rosz hírem. eszembe jutott egy új történet. ezért azt fogom csinálni, hogy itt szünetet tartok annyit elmondok hogy ne dögöljetek bele a kíváncsiságba hogy a sírkövön az áll hogy TONY DENEM 1993.-2009.
csak ennyit mondok....
az új blogom címe pedig: www.cimlapsztori.blogspot.com
cup-cup

Na jó...tévedtem...idegesít hogy nem írtok komikat, úgyhogy(bocsi szandi) sztrájkolok:@addig nem írok részt amíg nem írtok komit. pedig már kész van. de nem teszem föl...:@sajnálom...

10. fejezet

Hirtelen mintha valami mágneses erő húzott volna az Andrew-val harcoló vámpír felé, nekimentem, és azzal a lendülettel, kirepítettem a sírból, és az eszméletét vesztette. Mr. Winter zihálva, véres és csodálkozó arccal nézett rám, majd felkapott a hátára és csak ennyit mondott:
-Ne vegyél levegőt!-és elkezdett olyan gyorsan szaladni…mint egy…nemtommi, de a lényeg hogy csak az elmosódott foltokat láttam magam mellett. Már majdnem megfulladtam mikor hirtelen megálltunk. De…hol? A színház melletti sikátorba. Andrew ledobott a hátáról, majd beküldött a kukák mögé. Bementem, viszont mikor megint ordítást hallottam, akaratom ellenére előjöttem, és az Andrew-val harcoló „embert”- ha lehet ezt mondani-, ellöktem magunktól vagy száz méterre. Mr. Winter ismét úgy nézett rám, mint a temetőbe. Megint felkapott a hátára, én megint befogtam az orrom, és szaladtunk. Olyan volt mintha repülnék.
Csak az volt a baj hogy ez a „repülés” túl sokáig tartott, a tüdőmből elfogyott a levegő, és elvesztettem az eszméletem…vagyis…azt hittem. De igazából nem. Nagyon furcsa érzésem volt. Aztán megálltunk Megint a temetőbe voltunk. Ezt nem értettem:
-Mért jöttünk vissza?-kérdeztem Andrew-t, miközben körbenéztem a „hullavároson”.
Nem válaszolt, amit gondolhattam volna, mivel nem volt egy bőbeszédű lény. Egy sírkőhöz vitt, amin ez állt…

Ezer bocs hogy ez ilyen rövid lett, de azt akarom, hogy megöljön titeket a kíváncsiság:Pde holnap folytatom nyugi

9. fejezet

Nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom hogy nem volt ilyen sok ideig feji, de nem volt ihletem:Pmivel az előzőt ilyen „akárhogyfolytatódhatódhat”(akarom mondani nudli-budlixDD) módon hagytam abba, nehéz volt kihozni belőle bármit is:D:Dde végre sikerült, úgyhogy itt a feji:




Ahogy eltemettek szinte egyből felébredtem. És…Előbb…úgy hiszem eljött az idő hogy beszéljek magamról:
16 éves, Boston-i lány vagyok, Lezly Burke. A szüleimmel, Amanda és Sam Burke-l éltem egy szép kertes házba. Egy Boston-i középiskolába jártam, ahol a legjobb barátaim Tony Dennem és Emma Green voltak. Szürke hétkönapokban éltem, nem volt érdekes az életem, de én mégis szerettem. Kiskorom óta érdekelnek a vámpírok, valószínűleg azért mert én is annak születtem, amiről nem tudtam egészen 16 éves koromig, mikor is egy Andrew Winter nevezetű vámpír, volt olyan kedves és közölte velem hogy meg kell halnom. Mindez egy szórólap miatt, amit kb. három hete dobott ki valaki egy kocsiból, ami megállt mellettem meg Emma mellett.
Rövid volt az életem. Mármint emberként…16 év kevés…sok mindent nem éltem még meg. De…ez van…ezt kaptam…ezt kell szeretni, még ha nem is olyan könnyű.
*


Összesen olyan másfél órát lehettem a föld alatt, mikor valaki kinyitotta a koporsóm tetejét. Annyira örültem neki, hogy nem is érdekelt volna az se ha valami zombi juttatott volna ki.
Mikor megláttam Andrew-t akkor mégjobban megnyugodtam, és a nyakába borultam, nem gondolva arra hogy, hogy fog erre reagálni. De nem reagált rosszul. Gondolom gondolta milyen rosszul érezhettem magam. Élőben teljesen másnak mutatta magát Mr. Winter, mint ahogy a könyvekben olvastam róla.
Kikászálódtam a földből, de abban a pillanatban Andrew visszalökött, és mielőtt elfutott azt kiáltotta hogy maradjak ott. Bevertem a fejem, de nem történt nagyobb bajom a szédülésnél. Szerencsére…Ki akartam nézni, hogy mi történhet, de akkor egy nagy üvöltést hallottam. Nagyon megijedtem, ezért inkább behúzódtam az egyik sarokba. Amit nagyon jól tettem mivel fél perc múlva két vámpír (Andrew meg valaki) esett be a sírba, akik szó szerint gyilkolták egymást. Akkor még jobban megijedtem. És…valahogy…nemtudom mért…olyan dolgot tettem amire eddig nem voltam épes, éd nem is tudtam hogy ezek után az leszek…