Bocsi mindenkinek. van egy rosz hírem. eszembe jutott egy új történet. ezért azt fogom csinálni, hogy itt szünetet tartok annyit elmondok hogy ne dögöljetek bele a kíváncsiságba hogy a sírkövön az áll hogy TONY DENEM 1993.-2009.
csak ennyit mondok....
az új blogom címe pedig: www.cimlapsztori.blogspot.com
cup-cup
2009. december 29., kedd
2009. december 19., szombat
2009. december 18., péntek
10. fejezet
Hirtelen mintha valami mágneses erő húzott volna az Andrew-val harcoló vámpír felé, nekimentem, és azzal a lendülettel, kirepítettem a sírból, és az eszméletét vesztette. Mr. Winter zihálva, véres és csodálkozó arccal nézett rám, majd felkapott a hátára és csak ennyit mondott:
-Ne vegyél levegőt!-és elkezdett olyan gyorsan szaladni…mint egy…nemtommi, de a lényeg hogy csak az elmosódott foltokat láttam magam mellett. Már majdnem megfulladtam mikor hirtelen megálltunk. De…hol? A színház melletti sikátorba. Andrew ledobott a hátáról, majd beküldött a kukák mögé. Bementem, viszont mikor megint ordítást hallottam, akaratom ellenére előjöttem, és az Andrew-val harcoló „embert”- ha lehet ezt mondani-, ellöktem magunktól vagy száz méterre. Mr. Winter ismét úgy nézett rám, mint a temetőbe. Megint felkapott a hátára, én megint befogtam az orrom, és szaladtunk. Olyan volt mintha repülnék.
Csak az volt a baj hogy ez a „repülés” túl sokáig tartott, a tüdőmből elfogyott a levegő, és elvesztettem az eszméletem…vagyis…azt hittem. De igazából nem. Nagyon furcsa érzésem volt. Aztán megálltunk Megint a temetőbe voltunk. Ezt nem értettem:
-Mért jöttünk vissza?-kérdeztem Andrew-t, miközben körbenéztem a „hullavároson”.
Nem válaszolt, amit gondolhattam volna, mivel nem volt egy bőbeszédű lény. Egy sírkőhöz vitt, amin ez állt…
Ezer bocs hogy ez ilyen rövid lett, de azt akarom, hogy megöljön titeket a kíváncsiság:Pde holnap folytatom nyugi
-Ne vegyél levegőt!-és elkezdett olyan gyorsan szaladni…mint egy…nemtommi, de a lényeg hogy csak az elmosódott foltokat láttam magam mellett. Már majdnem megfulladtam mikor hirtelen megálltunk. De…hol? A színház melletti sikátorba. Andrew ledobott a hátáról, majd beküldött a kukák mögé. Bementem, viszont mikor megint ordítást hallottam, akaratom ellenére előjöttem, és az Andrew-val harcoló „embert”- ha lehet ezt mondani-, ellöktem magunktól vagy száz méterre. Mr. Winter ismét úgy nézett rám, mint a temetőbe. Megint felkapott a hátára, én megint befogtam az orrom, és szaladtunk. Olyan volt mintha repülnék.
Csak az volt a baj hogy ez a „repülés” túl sokáig tartott, a tüdőmből elfogyott a levegő, és elvesztettem az eszméletem…vagyis…azt hittem. De igazából nem. Nagyon furcsa érzésem volt. Aztán megálltunk Megint a temetőbe voltunk. Ezt nem értettem:
-Mért jöttünk vissza?-kérdeztem Andrew-t, miközben körbenéztem a „hullavároson”.
Nem válaszolt, amit gondolhattam volna, mivel nem volt egy bőbeszédű lény. Egy sírkőhöz vitt, amin ez állt…
Ezer bocs hogy ez ilyen rövid lett, de azt akarom, hogy megöljön titeket a kíváncsiság:Pde holnap folytatom nyugi
2009. december 14., hétfő
9. fejezet
Nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom hogy nem volt ilyen sok ideig feji, de nem volt ihletem:Pmivel az előzőt ilyen „akárhogyfolytatódhatódhat”(akarom mondani nudli-budlixDD) módon hagytam abba, nehéz volt kihozni belőle bármit is:D:Dde végre sikerült, úgyhogy itt a feji:
Ahogy eltemettek szinte egyből felébredtem. És…Előbb…úgy hiszem eljött az idő hogy beszéljek magamról:
16 éves, Boston-i lány vagyok, Lezly Burke. A szüleimmel, Amanda és Sam Burke-l éltem egy szép kertes házba. Egy Boston-i középiskolába jártam, ahol a legjobb barátaim Tony Dennem és Emma Green voltak. Szürke hétkönapokban éltem, nem volt érdekes az életem, de én mégis szerettem. Kiskorom óta érdekelnek a vámpírok, valószínűleg azért mert én is annak születtem, amiről nem tudtam egészen 16 éves koromig, mikor is egy Andrew Winter nevezetű vámpír, volt olyan kedves és közölte velem hogy meg kell halnom. Mindez egy szórólap miatt, amit kb. három hete dobott ki valaki egy kocsiból, ami megállt mellettem meg Emma mellett.
Rövid volt az életem. Mármint emberként…16 év kevés…sok mindent nem éltem még meg. De…ez van…ezt kaptam…ezt kell szeretni, még ha nem is olyan könnyű.
*
Összesen olyan másfél órát lehettem a föld alatt, mikor valaki kinyitotta a koporsóm tetejét. Annyira örültem neki, hogy nem is érdekelt volna az se ha valami zombi juttatott volna ki.
Mikor megláttam Andrew-t akkor mégjobban megnyugodtam, és a nyakába borultam, nem gondolva arra hogy, hogy fog erre reagálni. De nem reagált rosszul. Gondolom gondolta milyen rosszul érezhettem magam. Élőben teljesen másnak mutatta magát Mr. Winter, mint ahogy a könyvekben olvastam róla.
Kikászálódtam a földből, de abban a pillanatban Andrew visszalökött, és mielőtt elfutott azt kiáltotta hogy maradjak ott. Bevertem a fejem, de nem történt nagyobb bajom a szédülésnél. Szerencsére…Ki akartam nézni, hogy mi történhet, de akkor egy nagy üvöltést hallottam. Nagyon megijedtem, ezért inkább behúzódtam az egyik sarokba. Amit nagyon jól tettem mivel fél perc múlva két vámpír (Andrew meg valaki) esett be a sírba, akik szó szerint gyilkolták egymást. Akkor még jobban megijedtem. És…valahogy…nemtudom mért…olyan dolgot tettem amire eddig nem voltam épes, éd nem is tudtam hogy ezek után az leszek…
Ahogy eltemettek szinte egyből felébredtem. És…Előbb…úgy hiszem eljött az idő hogy beszéljek magamról:
16 éves, Boston-i lány vagyok, Lezly Burke. A szüleimmel, Amanda és Sam Burke-l éltem egy szép kertes házba. Egy Boston-i középiskolába jártam, ahol a legjobb barátaim Tony Dennem és Emma Green voltak. Szürke hétkönapokban éltem, nem volt érdekes az életem, de én mégis szerettem. Kiskorom óta érdekelnek a vámpírok, valószínűleg azért mert én is annak születtem, amiről nem tudtam egészen 16 éves koromig, mikor is egy Andrew Winter nevezetű vámpír, volt olyan kedves és közölte velem hogy meg kell halnom. Mindez egy szórólap miatt, amit kb. három hete dobott ki valaki egy kocsiból, ami megállt mellettem meg Emma mellett.
Rövid volt az életem. Mármint emberként…16 év kevés…sok mindent nem éltem még meg. De…ez van…ezt kaptam…ezt kell szeretni, még ha nem is olyan könnyű.
*
Összesen olyan másfél órát lehettem a föld alatt, mikor valaki kinyitotta a koporsóm tetejét. Annyira örültem neki, hogy nem is érdekelt volna az se ha valami zombi juttatott volna ki.
Mikor megláttam Andrew-t akkor mégjobban megnyugodtam, és a nyakába borultam, nem gondolva arra hogy, hogy fog erre reagálni. De nem reagált rosszul. Gondolom gondolta milyen rosszul érezhettem magam. Élőben teljesen másnak mutatta magát Mr. Winter, mint ahogy a könyvekben olvastam róla.
Kikászálódtam a földből, de abban a pillanatban Andrew visszalökött, és mielőtt elfutott azt kiáltotta hogy maradjak ott. Bevertem a fejem, de nem történt nagyobb bajom a szédülésnél. Szerencsére…Ki akartam nézni, hogy mi történhet, de akkor egy nagy üvöltést hallottam. Nagyon megijedtem, ezért inkább behúzódtam az egyik sarokba. Amit nagyon jól tettem mivel fél perc múlva két vámpír (Andrew meg valaki) esett be a sírba, akik szó szerint gyilkolták egymást. Akkor még jobban megijedtem. És…valahogy…nemtudom mért…olyan dolgot tettem amire eddig nem voltam épes, éd nem is tudtam hogy ezek után az leszek…
2009. december 4., péntek
8. fejezet
-Nem érzek semmit.-mármint azon kívül hogy egy borzasztóan szar ízű lötyit tuszkolt le a torkomon.
-Mert nem is kell semmit érezned semmit.
-De akkor…nem kell meghalnom?
-De igen…-és ahogy ezt kimondta, belenyomta a tűhegyes körmét a mellkasomba, pontosan a szívembe.
Lehet hogy furán hangzik, de nem volt olyan kellemetlen érzés, mint amilyennek gondoljátok.
Szóval igen…vége lett az életemnek. Mivel testileg nem voltam magamnál, csak lelkileg, ezért fogalmam sem volt róla, mit csinálnak velem. De az biztos volt, hogy feküdtem az ágyamon, holtan, véres mellkassal. Hogy ezt honnan tudom. Abban a pillanatban még én magam sem tudtam, de aztán mikor feltűnt, hogy a levegőben lebegek, és saját magamat nézem holtan, megfordult a fejemben hogy lehetséges, hogy a saját lelkem vagyok, és valahogy kijutottam magamból. Ez a gondolatom akkor vált biztossá, mikor Andrew Winter egyszer csak megjelent mellettem, és nem testemhez, hanem a lebegő lelkemhez beszélt.
-Bocsánat, ha fájt. De muszáj volt.
-Jó.-beszéltem, bár nem tudom hogy hallotta-e amit mondok.
Mr. Winter nem mondott többet, hanem vagy egy perc múlva, szokásához híven, köszönés nélkül távozott az ablakomon keresztül. Én csak néztem a holtan heverő, hófehér testemet.
Fáradt voltam, akartam aludni, de ne ment. Mondjuk…ezen nem csidálkoztam. Át akartam menni anyuékhoz. De nem mertem. Mi van ha ők is látnak? Inkább nem kockáztatok, mert a végén még diliházba kerülnek.
Másnap reggel:
Nem fogom részletezni, hogy reggel mi történt, de el tudjátok képzelni, milyen egy tehetetlen anya, és apa, mikor a lányukat reggel holtan találják. A mamám üvöltött hogy mért, a papám pedig térdelve sírt a holttestem előtt. Nagyon rossz volt őket így látni, és mivel már biztos voltam benne hogy nem látnak, odamentem hozzájuk és megöleltem őket, amit persze nem éreztek egyáltalán.
Az elkövetkező két hétbe, mást se csináltam csak a suliban bóklásztam, és néztem hogy a barátaim és tanáraim hogy szenvednek a halálom miatt. Borzalmas volt így látni, minden ismerősömet. Ha nem lennék már halott, abba bele tudtam volna halni, hogy így látom őket…
Két hét múlva elkövetkezett a temetés. Én is ott álltam a többi ember között, én is ott sirattam magam, vagyis…nem is magamat, hanem a többi embert aki miattam volt a halál küszöbén, akiknek miattam mosódott el a sminkje, akik miattam sírtak, és azok miatt akik miattam gondolták úgy hogy nincs többé értelme az életüknek. Ha lehetett volna, belehaltam volna abba, ahogy látom ezt a sok embert sírni…MIATTAM…
-Mert nem is kell semmit érezned semmit.
-De akkor…nem kell meghalnom?
-De igen…-és ahogy ezt kimondta, belenyomta a tűhegyes körmét a mellkasomba, pontosan a szívembe.
Lehet hogy furán hangzik, de nem volt olyan kellemetlen érzés, mint amilyennek gondoljátok.
Szóval igen…vége lett az életemnek. Mivel testileg nem voltam magamnál, csak lelkileg, ezért fogalmam sem volt róla, mit csinálnak velem. De az biztos volt, hogy feküdtem az ágyamon, holtan, véres mellkassal. Hogy ezt honnan tudom. Abban a pillanatban még én magam sem tudtam, de aztán mikor feltűnt, hogy a levegőben lebegek, és saját magamat nézem holtan, megfordult a fejemben hogy lehetséges, hogy a saját lelkem vagyok, és valahogy kijutottam magamból. Ez a gondolatom akkor vált biztossá, mikor Andrew Winter egyszer csak megjelent mellettem, és nem testemhez, hanem a lebegő lelkemhez beszélt.
-Bocsánat, ha fájt. De muszáj volt.
-Jó.-beszéltem, bár nem tudom hogy hallotta-e amit mondok.
Mr. Winter nem mondott többet, hanem vagy egy perc múlva, szokásához híven, köszönés nélkül távozott az ablakomon keresztül. Én csak néztem a holtan heverő, hófehér testemet.
Fáradt voltam, akartam aludni, de ne ment. Mondjuk…ezen nem csidálkoztam. Át akartam menni anyuékhoz. De nem mertem. Mi van ha ők is látnak? Inkább nem kockáztatok, mert a végén még diliházba kerülnek.
Másnap reggel:
Nem fogom részletezni, hogy reggel mi történt, de el tudjátok képzelni, milyen egy tehetetlen anya, és apa, mikor a lányukat reggel holtan találják. A mamám üvöltött hogy mért, a papám pedig térdelve sírt a holttestem előtt. Nagyon rossz volt őket így látni, és mivel már biztos voltam benne hogy nem látnak, odamentem hozzájuk és megöleltem őket, amit persze nem éreztek egyáltalán.
Az elkövetkező két hétbe, mást se csináltam csak a suliban bóklásztam, és néztem hogy a barátaim és tanáraim hogy szenvednek a halálom miatt. Borzalmas volt így látni, minden ismerősömet. Ha nem lennék már halott, abba bele tudtam volna halni, hogy így látom őket…
Két hét múlva elkövetkezett a temetés. Én is ott álltam a többi ember között, én is ott sirattam magam, vagyis…nem is magamat, hanem a többi embert aki miattam volt a halál küszöbén, akiknek miattam mosódott el a sminkje, akik miattam sírtak, és azok miatt akik miattam gondolták úgy hogy nincs többé értelme az életüknek. Ha lehetett volna, belehaltam volna abba, ahogy látom ezt a sok embert sírni…MIATTAM…
2009. december 1., kedd
7. fejezet
Odaszaladtam Emmához és Tonyhoz, akik épp beszélgettek és megöleltem őket:
-Ígérjétek meg hogy bármi is történik, mindig is a legjobb barátok leszünk
-Persze. Ígérem.-mondta mosolyogva Emma.
De Tony nem válaszolt. Csak nézett maga elé szomorúan.
-Mi a baj?
-Semmi…-nézett rám, egy erőltetett mosollyal az arcán.
Nagyon szomorú volt. Én ezt nem akartam. Nem akartam hogy a legjobb barátom szomorú legyen az utolsó napon amit vele tölthetek. Vigasztaltam, de hiába…Egész nap csak meredt maga elé és nem szólt senkihez. Fogalmam sem volt mi a baja. Lassan vége sulinak. Valamit muszáj vele csinálni. Nem hagyhatom így itt. Muszáj volt megtudnom hogy mi bántja.
-Tony mi a baj?
-S…
-Ne mondd hogy semmi mert látom rajtad, hogy valami van.
-Majd meglátod holnap.
Összeszorult a szívem. Szinte ordítani akartam hogy én már holnap nem leszek. De nem lehetett. Jobb ez így. Hogy nem tuják hogy ez az utolsó napom emberként. Ha megtudnák…nem is tudom hogy reagálnának, de biztos hogy nem jól.
Nem fogok róla részletesen beszámolni, de azután, aznap még sok mindent csináltunk. Voltunk moziba, sétáltunk, fagyiztunk meg ilyenek. Persze sajnos Tony mindezt szomorúan tette. Én igaz nem mutattam, de belül legszívesebben üvöltöttem volna. Nem volt jó kedvem, legfőképp azért mert nem akartam meghalni, másrészt pedig azért mert nem volt jó így látni a legjobb barátomat, főleg az utolsó emberi napomon…
-Én megyek haza lányok.-mondta Tony olyan hangsúllyal, mintha a koporsólyába készülne.
Úr Isten! El akar menni! Nem engedhetem. Így elmenne akkor mikor utoljára találkozok vele? Nem engedem!
-Tony várj!-kiabáltam utána.
De meg se hallotta csak ballagott szomorúan a parkból hazafelé.
-Most mi lesz?-kérdeztem rémültem Emmától.
-Mi lenne? Majd holnap úgyis találkoztok. Biztos jobban lesz.
-Aha…biztos.
Nagyon szomorú voltam. El se búcsúztam tőle normálisan. És a legjobban az bántott hogy nem tudtam mi a baja.
-Most már nekem is mennem kell!-mondta Emma, és ez az egy mondat nekem olyan volt mint a vég. Ez volt az utolsó alkalom hogy találkozok a legjobb barátnőmmel. Legszívesebben sírtam volna. De nem lehetett.
Hazaértem. Este nyolc volt. Már csak 4 óra maradt az életemből. Ki akartam még használni az időt, de nem tudtam hogy. Végül is úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Bemenetem anyáékhoz, odabújtam hozzájuk, megöleltem őket és azt mondtam:
-Anyu! Szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik tőletek jobb szülőt nem is kívánhatnék magamnak, és nagyon szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk kicsim. Mindennél jobban.-mondta apu, és megölelt.
Még egyszer megpusziltam őket, majd bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és vártam a halálom, az én esetemben, most Andrew Winter szeméjében látogat el hozzám. Csak feküdtem, és sírtam. Gondolkoztam. Azon hogy mi lesz most velem. Egy kis ideig reménykedtem abban, hogy csak álmodok, de ez a remény szertefoszlott, mikor 10:30-kor Andrew Winter ugrott be az ablakomon. Szokásához híven nem mondott semmit, csak leült az asztalomhoz és motoszkálni kezdett a zsebében. Egy ideig még én sem zavartattam magam, de mikor az én cuccaim között kezdett el turkálni fölpattantam, az ágyból és odarohantam hozzá.
-Mit csinál? Áúú…
-Köszönöm.-mondta, miután szemrebbenés nélkül kitépett vagy három hajszálamat.
-Ezt mért csinálta?
-Az átváltoztaó szérumhoz kell.-mondta miközben egy kis üvegcsébe,-amibe volt még valami lötyi-tette a hajam.
Akkorát dobbant a szívem hogy még lehet hogy Mr. Winter is hallotta. ITT A VÉG!! MEGHALOK!! VÉGE AZ EMBERI ÉLETEMNEK!! Leültem az ágyamra. A vámpír követett, ő is leült mellém. Én összeszorítottam a fogam, vártam a változást, Andrew pedig visszaszámolt. 3…2…1……
-Ígérjétek meg hogy bármi is történik, mindig is a legjobb barátok leszünk
-Persze. Ígérem.-mondta mosolyogva Emma.
De Tony nem válaszolt. Csak nézett maga elé szomorúan.
-Mi a baj?
-Semmi…-nézett rám, egy erőltetett mosollyal az arcán.
Nagyon szomorú volt. Én ezt nem akartam. Nem akartam hogy a legjobb barátom szomorú legyen az utolsó napon amit vele tölthetek. Vigasztaltam, de hiába…Egész nap csak meredt maga elé és nem szólt senkihez. Fogalmam sem volt mi a baja. Lassan vége sulinak. Valamit muszáj vele csinálni. Nem hagyhatom így itt. Muszáj volt megtudnom hogy mi bántja.
-Tony mi a baj?
-S…
-Ne mondd hogy semmi mert látom rajtad, hogy valami van.
-Majd meglátod holnap.
Összeszorult a szívem. Szinte ordítani akartam hogy én már holnap nem leszek. De nem lehetett. Jobb ez így. Hogy nem tuják hogy ez az utolsó napom emberként. Ha megtudnák…nem is tudom hogy reagálnának, de biztos hogy nem jól.
Nem fogok róla részletesen beszámolni, de azután, aznap még sok mindent csináltunk. Voltunk moziba, sétáltunk, fagyiztunk meg ilyenek. Persze sajnos Tony mindezt szomorúan tette. Én igaz nem mutattam, de belül legszívesebben üvöltöttem volna. Nem volt jó kedvem, legfőképp azért mert nem akartam meghalni, másrészt pedig azért mert nem volt jó így látni a legjobb barátomat, főleg az utolsó emberi napomon…
-Én megyek haza lányok.-mondta Tony olyan hangsúllyal, mintha a koporsólyába készülne.
Úr Isten! El akar menni! Nem engedhetem. Így elmenne akkor mikor utoljára találkozok vele? Nem engedem!
-Tony várj!-kiabáltam utána.
De meg se hallotta csak ballagott szomorúan a parkból hazafelé.
-Most mi lesz?-kérdeztem rémültem Emmától.
-Mi lenne? Majd holnap úgyis találkoztok. Biztos jobban lesz.
-Aha…biztos.
Nagyon szomorú voltam. El se búcsúztam tőle normálisan. És a legjobban az bántott hogy nem tudtam mi a baja.
-Most már nekem is mennem kell!-mondta Emma, és ez az egy mondat nekem olyan volt mint a vég. Ez volt az utolsó alkalom hogy találkozok a legjobb barátnőmmel. Legszívesebben sírtam volna. De nem lehetett.
Hazaértem. Este nyolc volt. Már csak 4 óra maradt az életemből. Ki akartam még használni az időt, de nem tudtam hogy. Végül is úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Bemenetem anyáékhoz, odabújtam hozzájuk, megöleltem őket és azt mondtam:
-Anyu! Szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik tőletek jobb szülőt nem is kívánhatnék magamnak, és nagyon szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk kicsim. Mindennél jobban.-mondta apu, és megölelt.
Még egyszer megpusziltam őket, majd bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és vártam a halálom, az én esetemben, most Andrew Winter szeméjében látogat el hozzám. Csak feküdtem, és sírtam. Gondolkoztam. Azon hogy mi lesz most velem. Egy kis ideig reménykedtem abban, hogy csak álmodok, de ez a remény szertefoszlott, mikor 10:30-kor Andrew Winter ugrott be az ablakomon. Szokásához híven nem mondott semmit, csak leült az asztalomhoz és motoszkálni kezdett a zsebében. Egy ideig még én sem zavartattam magam, de mikor az én cuccaim között kezdett el turkálni fölpattantam, az ágyból és odarohantam hozzá.
-Mit csinál? Áúú…
-Köszönöm.-mondta, miután szemrebbenés nélkül kitépett vagy három hajszálamat.
-Ezt mért csinálta?
-Az átváltoztaó szérumhoz kell.-mondta miközben egy kis üvegcsébe,-amibe volt még valami lötyi-tette a hajam.
Akkorát dobbant a szívem hogy még lehet hogy Mr. Winter is hallotta. ITT A VÉG!! MEGHALOK!! VÉGE AZ EMBERI ÉLETEMNEK!! Leültem az ágyamra. A vámpír követett, ő is leült mellém. Én összeszorítottam a fogam, vártam a változást, Andrew pedig visszaszámolt. 3…2…1……
2009. november 29., vasárnap
Közlemény||*o*
Őszintén megmondom, kicsit rosszul esik hogy nem írtok komikat:( kicsit...de nem annyira hogy ne boldogítsalak titeket további részekkel:) Nem mondom hogy csak akkor ha írtok komikat, de ha írtok akkor kicsit belehúzok, és gyakrabban lesznek fejik:D úgyhogy plíííz irjatokOO
pusszantalaKK:D
pusszantalaKK:D
2009. november 22., vasárnap
6. fejezet
Elájultam. Megijedtem. Senki nem vett észre. Senki nem nyúlt hozzám. Féltem. Nem éreztem semmit. Feküdtem védtelenül. Azt se tudom hogy még a suli folyósón voltam-e. A szememet sem tudtam kinyitni. Pedig lelkileg magamnál voltam. Arra gondoltam meghalok. De én nem akarok. Talán ez a dolog összefüggésbe van Andrew Winterrel és a cirkuszi ájulással?
Hirtelen kinyitottam a szemem és a szobámban voltam. Talán csak álmodtam? Fel ültem, meg akartam nézni mennyi lehet az idő. De az ágyam végében ott ült Andrwe Winter. Már sosem száll le rólam? Tényleg tudni akartam mért van itt, ezért a félelmem ellenére, fogtam magam és odaültem mellé. Ő csak nézte a földet. Észre se vett. Legalábbis olyan volt, de megszólalt:
-Tudod mért ájultál el a cirkuszba?
-Nem.
-Azért mert a vámpírok voltak ott. És te is annak születtél.
-Ennek mi köze van az ájuláshoz?
-Az az ember, aki még nem változott át, de vámpírnak született, a vámpírok közelében elájul. És ha egyszer elájult, muszáj átváltoznia, különben meghal. Régóta figyellek. Mármint…születésed óta. És tudtam milyen vér folyik benned. Ezért nem akartam hogy elmenj. Tudtam mi fog történni. Tudom hogy nem akarsz meghalni.
Leesett az állam. Idejön egy férfi, nem hagy békén, vámpírfoga van, és azt mondja meg fogok halni.
-Akkor változtasson át.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ha átváltozol, akkor is meg kell halnod. Csak utána feléledsz. De el kell hagynod a családod. Mindenkinek azt kell hinni hogy meghaltál.
-Ez…nem lehet.
-Választanod kell .Meghalsz végleg? Vagy átváltozol vámpírrá, és élni fogsz, de nem találkozhatsz a mostani ismerőseiddel. Se a családoddal.
-Én…nem akarok…meghalni…
-Gyorsan kell döntened mert már csak 48 órád van átváltoznod.
-Jó. De előbb azt akarom megtudni hogy mi volt az az egész, mikor senki nem vett észre?
-Azt csak álmodtad. Mikor elmentem elaludtál. Én meg egy óra múlva visszajöttem.
-Ja…Értem…
-De most válassz!!
Gondolkoztam. És végül arra jutottam, hogy…várok még egy napot. Andrew ennek nem örült, de beleegyezett, mivel mást nem tehetett. Vagyis de. Azt hogy most itt helybe megfog, és átváltoztat. De ennyire még ő sem kegyetlen.
Mikor Mr. Winter elment, fél hét volt. Lezuhanyoztam, elkészültem és lesétáltam. Nem voltam rosszul, sőt…nagy jól voltam. Mikor anyu meglátott lent, megijedt, ahogy gondoltam…
-Drágám! Te mit keresel itt? Ágyban lenne a helyed!
-Nyugi anyu! Semmi bajom. Nagyon jól vagyok. Megyek suliba. Imádlak!-elvettem egy almát az asztalról, puszit adtam anyának, és szinte repülve a boldogságtól, kirohantam az ajtón. Magam se értettem a túlzott jókedvem, de nem is nagyon érdekelt. Mert már magamba döntöttem. Vámpír akarok lenni!! Ezért lehetett jókedvem. Ki akartam használni az utolsó napom.
Suliba persze ahogy igazából gondoltam, mindenki megrohamozott, és arról kérdezgetett hogy jól vagyok-e. Én nyugtáztam az egész sulinak hogy semmi bajom, és a harmadik óra végére végre leszálltak rólam. Most már tudtam Tony-ra és Emmá-ra koncentrálni. El akartam tőlük búcsúzni, és úgy érezni magam egész nap, ahogy még soha…
Hirtelen kinyitottam a szemem és a szobámban voltam. Talán csak álmodtam? Fel ültem, meg akartam nézni mennyi lehet az idő. De az ágyam végében ott ült Andrwe Winter. Már sosem száll le rólam? Tényleg tudni akartam mért van itt, ezért a félelmem ellenére, fogtam magam és odaültem mellé. Ő csak nézte a földet. Észre se vett. Legalábbis olyan volt, de megszólalt:
-Tudod mért ájultál el a cirkuszba?
-Nem.
-Azért mert a vámpírok voltak ott. És te is annak születtél.
-Ennek mi köze van az ájuláshoz?
-Az az ember, aki még nem változott át, de vámpírnak született, a vámpírok közelében elájul. És ha egyszer elájult, muszáj átváltoznia, különben meghal. Régóta figyellek. Mármint…születésed óta. És tudtam milyen vér folyik benned. Ezért nem akartam hogy elmenj. Tudtam mi fog történni. Tudom hogy nem akarsz meghalni.
Leesett az állam. Idejön egy férfi, nem hagy békén, vámpírfoga van, és azt mondja meg fogok halni.
-Akkor változtasson át.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ha átváltozol, akkor is meg kell halnod. Csak utána feléledsz. De el kell hagynod a családod. Mindenkinek azt kell hinni hogy meghaltál.
-Ez…nem lehet.
-Választanod kell .Meghalsz végleg? Vagy átváltozol vámpírrá, és élni fogsz, de nem találkozhatsz a mostani ismerőseiddel. Se a családoddal.
-Én…nem akarok…meghalni…
-Gyorsan kell döntened mert már csak 48 órád van átváltoznod.
-Jó. De előbb azt akarom megtudni hogy mi volt az az egész, mikor senki nem vett észre?
-Azt csak álmodtad. Mikor elmentem elaludtál. Én meg egy óra múlva visszajöttem.
-Ja…Értem…
-De most válassz!!
Gondolkoztam. És végül arra jutottam, hogy…várok még egy napot. Andrew ennek nem örült, de beleegyezett, mivel mást nem tehetett. Vagyis de. Azt hogy most itt helybe megfog, és átváltoztat. De ennyire még ő sem kegyetlen.
Mikor Mr. Winter elment, fél hét volt. Lezuhanyoztam, elkészültem és lesétáltam. Nem voltam rosszul, sőt…nagy jól voltam. Mikor anyu meglátott lent, megijedt, ahogy gondoltam…
-Drágám! Te mit keresel itt? Ágyban lenne a helyed!
-Nyugi anyu! Semmi bajom. Nagyon jól vagyok. Megyek suliba. Imádlak!-elvettem egy almát az asztalról, puszit adtam anyának, és szinte repülve a boldogságtól, kirohantam az ajtón. Magam se értettem a túlzott jókedvem, de nem is nagyon érdekelt. Mert már magamba döntöttem. Vámpír akarok lenni!! Ezért lehetett jókedvem. Ki akartam használni az utolsó napom.
Suliba persze ahogy igazából gondoltam, mindenki megrohamozott, és arról kérdezgetett hogy jól vagyok-e. Én nyugtáztam az egész sulinak hogy semmi bajom, és a harmadik óra végére végre leszálltak rólam. Most már tudtam Tony-ra és Emmá-ra koncentrálni. El akartam tőlük búcsúzni, és úgy érezni magam egész nap, ahogy még soha…
2009. november 20., péntek
5. fejezet
Nem is tudom elmondani, hirtelen mit éreztem. Még most is kiráz a hideg. Pedig semmi értelme sincs. Szóval beléptem a szobámba és ott ült az ágyamon, egy magazinomat olvasva, Andrew Winter. Nem tudtam mit tegyek. Nagyon megijedtem, Vagy egy percen keresztül álltam ott és néztem a vámpírt, ő pedig úgy tett mintha észre sem vett volna. Mivel nem akartam egész este az ajtóban maradni, bementem, ügyet sem vetve a vendégre, és leültem az asztalomhoz. Némán ültem a széken, mikor egyszer csak megszólalt Andrew:
-Heló Lezly!
-Jónapot!-köszöntem vissza, de Mr. Winter nem mondott többet csak lapozgatta tovább az újságot.
Még hosszú percekig ültünk némán, csak a lapok suhogását hallottam a hátam mögül. A suhogás elhallgatott, és hirtelen valaki megfogta a vállam. Nagyot dobban a szívem, és az illető csak ennyit mondott:
-Nem hallgattál rám…-rázta a fejét, majd kiugrott az ablakon, és elfutott.
Én még mindig sokkos állapotba voltam, ezért lefeküdtem az ágyamra, és hamar el is nyomott az álom.
Másnap:
Mikor felkeltem reggel fél hét volt. Anya valahogy megérezte hogy ébren vagyok, és kiabált a földszintről:
-Kicsim, siess! Suliba kell menned! És gyere reggelizni!
Ez nem igaz. Tegnap ébredtem fel egy kómábol-mondható annak mivel három napig voltam ájultan a kórházba-és suliba kell mennem? Mindegy, mindenesetre felöltöztem és leballagtam a konyhába.
-Jézusom, Lezly! Te nagyon fáradt vagy. Mikor aludtál el?! Megbeszéltük hogy tíznél tovább nem lehetsz fent.
Tíznél? De hát tizenegykor értünk haza.-gondoldtam, de nem akartam mondani, mert a végén még annyira berágott volna anyu, hogy szobafogságot kapok.
Elkészültem és indultam suliba. De a furcsa az volt, hogy anya semmi olyat nem mondott, hogy vigyázzak magamra, pedig a kóma után legalább ezt elvártam volna tőle.
Beértem a suliba, de Emma és Tony nem szaladtak oda hozzám egy sereg haverjukkal, hogy jól bagyok-e. Biztosan azt gondolták, ezek után nem jövök iskolába. Viszont mikor a terembe bementem, akkor is mindenki csak egy szijával köszönt, senki nem érdeklődött arról hogy jól vagyok-e. Sőt, mikor Emma meglátott odaszaladt hozzám, de csak puszit adott, köszönt, és húzott a többi csajhoz. Tony-is csak köszönt. Senkit sem érdekelt hogy vagyok. Ezt nem értettem.
-Tony! Ugye nem mondtad el Emmának?
-Mit? Azt hogy ketten mentünk moziba? Azt nem.-mondta, aztán elviharzott.
Leesett az állam. Mi van?? Úgy éreztem magam mint aki nem is a saját bőrébe van.
Elsétált mellettem Emma, én meg megkérdeztem tőle:
-Mit csináltál tegnap?-gondoltam hogy tök hülyének fog nézni. De…nem nézett semminek, mert mintha nem is látott volna. Megijedtem.
Megkérdeztem ugyan ezt Lily-től. Nem válaszolt. Megkérdeztem Daniel-től. Nem válaszolt.
Megkérdeztem még 5 embert. Senki sem válaszolt.
Elkezdtem szédülni, minden összefojt a szemem előtt, és elájultam…
-Heló Lezly!
-Jónapot!-köszöntem vissza, de Mr. Winter nem mondott többet csak lapozgatta tovább az újságot.
Még hosszú percekig ültünk némán, csak a lapok suhogását hallottam a hátam mögül. A suhogás elhallgatott, és hirtelen valaki megfogta a vállam. Nagyot dobban a szívem, és az illető csak ennyit mondott:
-Nem hallgattál rám…-rázta a fejét, majd kiugrott az ablakon, és elfutott.
Én még mindig sokkos állapotba voltam, ezért lefeküdtem az ágyamra, és hamar el is nyomott az álom.
Másnap:
Mikor felkeltem reggel fél hét volt. Anya valahogy megérezte hogy ébren vagyok, és kiabált a földszintről:
-Kicsim, siess! Suliba kell menned! És gyere reggelizni!
Ez nem igaz. Tegnap ébredtem fel egy kómábol-mondható annak mivel három napig voltam ájultan a kórházba-és suliba kell mennem? Mindegy, mindenesetre felöltöztem és leballagtam a konyhába.
-Jézusom, Lezly! Te nagyon fáradt vagy. Mikor aludtál el?! Megbeszéltük hogy tíznél tovább nem lehetsz fent.
Tíznél? De hát tizenegykor értünk haza.-gondoldtam, de nem akartam mondani, mert a végén még annyira berágott volna anyu, hogy szobafogságot kapok.
Elkészültem és indultam suliba. De a furcsa az volt, hogy anya semmi olyat nem mondott, hogy vigyázzak magamra, pedig a kóma után legalább ezt elvártam volna tőle.
Beértem a suliba, de Emma és Tony nem szaladtak oda hozzám egy sereg haverjukkal, hogy jól bagyok-e. Biztosan azt gondolták, ezek után nem jövök iskolába. Viszont mikor a terembe bementem, akkor is mindenki csak egy szijával köszönt, senki nem érdeklődött arról hogy jól vagyok-e. Sőt, mikor Emma meglátott odaszaladt hozzám, de csak puszit adott, köszönt, és húzott a többi csajhoz. Tony-is csak köszönt. Senkit sem érdekelt hogy vagyok. Ezt nem értettem.
-Tony! Ugye nem mondtad el Emmának?
-Mit? Azt hogy ketten mentünk moziba? Azt nem.-mondta, aztán elviharzott.
Leesett az állam. Mi van?? Úgy éreztem magam mint aki nem is a saját bőrébe van.
Elsétált mellettem Emma, én meg megkérdeztem tőle:
-Mit csináltál tegnap?-gondoltam hogy tök hülyének fog nézni. De…nem nézett semminek, mert mintha nem is látott volna. Megijedtem.
Megkérdeztem ugyan ezt Lily-től. Nem válaszolt. Megkérdeztem Daniel-től. Nem válaszolt.
Megkérdeztem még 5 embert. Senki sem válaszolt.
Elkezdtem szédülni, minden összefojt a szemem előtt, és elájultam…
2009. november 14., szombat
4. fejezet
-Jaj kislányom. Úgy aggódtunk érted. Tony elmondta mi történt. Hogy mikor a moziba indultatok, elcsúsztál és beverted a fejed.-mondta anya, de én nem értettem. Gonolom Tony találta ki.
-Igen. Mondjuk nem annyira emlékszem.
-Ez érthető drágám-nyugtatta apu, és megölelt.
-Lezly, nagyon megijedtem mikor anyukádék felhívtak, hogy korházba vagy.
Rámosolyogtam Emmára erre ő pedig megölelt.
-Apu! Hoznátok nekem valami kaját? Baromira éhes vagyok.
-Persze kicsim.
És mind a ketten lementek a büfébe. Emma maradt. De nem véletlenül.
-Nagyon megijedtem. Azt hittem elmentél a szörnycirkuszba, és ott történt bajod.
Erre…nagyon elszégyelltem magam. Tony-val egymásra néztünk. Mind a kettőnknek lelkiismeret furdalása volt. A szemezést Emma is észrevette, ezért azt mondta lemegy segíteni anyáéknak, mit vegyenek nekem. Kiment az ajtón.
-Tony mi történt?
-Hát…elég furcsa volt. Ültünk a cirkuszba, és egyszer csak elájultál. Mindenki odajött csak a cirkusz tagjai nem. Már egy páran hívták is a mentőket, de mire megérkeztek én kivittelek az utcára, hogy ne tudják hol voltunk. És anyukádéknak meg azt mondtam hogy moziba menet elcsúsztál.
-És Emmának?
-Neki is.
-Nagyon köszi.
-Nincs mit.-és egymásra mosolyogtunk. De már nem volt időnk beszélgetni mert megjöttek anyuék a kajával.
-Megérkeztünk kicsim. Jó sok mindent hoztunk. Van puding, szendvicsek, chips, inni is hoztunk, meg még egy nyalókát.
-Köszi anyu. Imádlak.
Megettem majdnem mindent-gonolhatjátok hogy éreztem magam utána. Hazamentünk. Az emeletre már a saját lábamon mentem. De persze anyu ennek nem nagyon örült, és vagy háromszor utánam kiabált hogy nem kell-e segíteni. Beléptem a szobámba, és csodálkoztam hogy nem sikítottam, mert valaki volt ott…
-Igen. Mondjuk nem annyira emlékszem.
-Ez érthető drágám-nyugtatta apu, és megölelt.
-Lezly, nagyon megijedtem mikor anyukádék felhívtak, hogy korházba vagy.
Rámosolyogtam Emmára erre ő pedig megölelt.
-Apu! Hoznátok nekem valami kaját? Baromira éhes vagyok.
-Persze kicsim.
És mind a ketten lementek a büfébe. Emma maradt. De nem véletlenül.
-Nagyon megijedtem. Azt hittem elmentél a szörnycirkuszba, és ott történt bajod.
Erre…nagyon elszégyelltem magam. Tony-val egymásra néztünk. Mind a kettőnknek lelkiismeret furdalása volt. A szemezést Emma is észrevette, ezért azt mondta lemegy segíteni anyáéknak, mit vegyenek nekem. Kiment az ajtón.
-Tony mi történt?
-Hát…elég furcsa volt. Ültünk a cirkuszba, és egyszer csak elájultál. Mindenki odajött csak a cirkusz tagjai nem. Már egy páran hívták is a mentőket, de mire megérkeztek én kivittelek az utcára, hogy ne tudják hol voltunk. És anyukádéknak meg azt mondtam hogy moziba menet elcsúsztál.
-És Emmának?
-Neki is.
-Nagyon köszi.
-Nincs mit.-és egymásra mosolyogtunk. De már nem volt időnk beszélgetni mert megjöttek anyuék a kajával.
-Megérkeztünk kicsim. Jó sok mindent hoztunk. Van puding, szendvicsek, chips, inni is hoztunk, meg még egy nyalókát.
-Köszi anyu. Imádlak.
Megettem majdnem mindent-gonolhatjátok hogy éreztem magam utána. Hazamentünk. Az emeletre már a saját lábamon mentem. De persze anyu ennek nem nagyon örült, és vagy háromszor utánam kiabált hogy nem kell-e segíteni. Beléptem a szobámba, és csodálkoztam hogy nem sikítottam, mert valaki volt ott…
2009. november 11., szerda
3. fejezet
-Szija Tony.
-Hali! Mizu?
-Lenne egy kérdésem. Vagyis…kérésem.
-Őőő…oké.
-Nincs kedved eljönni velem ma egy cirkuszba?
-Cirkusz?...Itt a városba?
-Aha. De…ez nem olyan cirkusz mint a többi. Ez…szörnycirkusz.
Tony egy ideig hallgatott aztán hirtelen beleszólt:
-Oké, mennyünk.
-Akkor találkozzunk a színház előtt háromnegyed hatkor.
-Rendben.
-Szija.
-Szija.
Húú…ez könnyen ment. Azt hittem nemet fog mondani. Ezek a gondolatok jártak a fejembe, miközben teljesen elfelejtettem a nekem szóló levelet, egy vámpírtól. Elkezdtem készülni. Melegen öltöztem, és sapkát is vettem fel hogy ha valami ismerőssel találkozunk, ne ismerjen meg.
Hat előtt 20 perccel elindultam. Mivel ősz volt ezért elég sötétbe mentem, és kicsit féltem is. Anyunak azt mondtam moziba megyek, de nem is biztos hogy hallotta, mert teljesen elborították a papírok amiket alá kellett írnia. Sétáltam a sötét utcán ami a színházhoz vezetett. Mikor odaértem senki nem volt ott. Csak magam mögül hallottam valami motoszkálás. De gondoltam hogy egy macska így nem is foglalkoztam vele. Kicsit fáztam is, de féltem is, mert Tony-nak már tíz perce meg kellett volna érkeznie. És akkor hirtelen…buu…
-Jesszus, Tony!!! Nagyon megijesztettél.
-Tudom.(vigyorgás)
-Na menjünk, mert mindjárt kezdődik.
-Oké.
Bent, nem volt sok minden, csak egy közepes méretű porond, meg vagy húsz szék.
-Úgy látom nem számítanak sok vendégre…-mondtam Tony-nak.
-Vagy csak nem hívtak meg sok embert.
Furcsán és értetlenül néztem rá, és még akartam kérdezni valamit, de akkor eegy furcsa kinézetű „ember” elkezdett beszélni. Gondolom a porondmester.
-Jó estét, hölgyeim és uraim. A nevem Taylor Finnigan. Én vagyok, ennek a szörnycirkusznak az igazgatója. Ne nézzenek így. Tudom hogy meglehetősen furcsa látvány vagyok, de kérem…ez egy szörnycirkusz.
És ekkor egy nagy durranás, füstfelhő, és a porondmester eltűnt. Helyére egy…Nem tudom mi került mert akkor hirtelen minden elsötétült. Éreztem hogy lecsúszok a székröl és beverem a fejem a padlóba. Nem tudtam mi történt. Vagyis…sejtettem. Elájultam. Csak azt nem tudom mitől. Vagy kitől.
Nem tudom mennyi idő múlva, de felébredtem. Egy kórterembe voltam. Nem volt mellettem senki, de amint kinyitottam a szemem egyből elkezdett valami hangosan sípolni. Gondolom egy gép, ami érzékeli az életfunkciókat, vagy ilyesmi…Fél perc se telt el és már ott tobzódtak egy csomóan az ágyamnál. Ott volt anya, apa, Emma, Tony és persze vagy három ápolónő, akik nyugtázták hogy rendben vagyok, és kimentek. Nem tudtam mi történt. Vagyis…azt tudtam hogy a cirkuszba voltam, de nem akartam semmit kérdezni mert ha esetleg ezt anyuék valamiért nem tunák, akkor nem szólóm el magam. Csak Tonyval akartam beszélni…De most nem küldhetem el innen anyáékat. Még egy kicsit beszélgetek velük aztán leküldöm őket kajáért…
-Hali! Mizu?
-Lenne egy kérdésem. Vagyis…kérésem.
-Őőő…oké.
-Nincs kedved eljönni velem ma egy cirkuszba?
-Cirkusz?...Itt a városba?
-Aha. De…ez nem olyan cirkusz mint a többi. Ez…szörnycirkusz.
Tony egy ideig hallgatott aztán hirtelen beleszólt:
-Oké, mennyünk.
-Akkor találkozzunk a színház előtt háromnegyed hatkor.
-Rendben.
-Szija.
-Szija.
Húú…ez könnyen ment. Azt hittem nemet fog mondani. Ezek a gondolatok jártak a fejembe, miközben teljesen elfelejtettem a nekem szóló levelet, egy vámpírtól. Elkezdtem készülni. Melegen öltöztem, és sapkát is vettem fel hogy ha valami ismerőssel találkozunk, ne ismerjen meg.
Hat előtt 20 perccel elindultam. Mivel ősz volt ezért elég sötétbe mentem, és kicsit féltem is. Anyunak azt mondtam moziba megyek, de nem is biztos hogy hallotta, mert teljesen elborították a papírok amiket alá kellett írnia. Sétáltam a sötét utcán ami a színházhoz vezetett. Mikor odaértem senki nem volt ott. Csak magam mögül hallottam valami motoszkálás. De gondoltam hogy egy macska így nem is foglalkoztam vele. Kicsit fáztam is, de féltem is, mert Tony-nak már tíz perce meg kellett volna érkeznie. És akkor hirtelen…buu…
-Jesszus, Tony!!! Nagyon megijesztettél.
-Tudom.(vigyorgás)
-Na menjünk, mert mindjárt kezdődik.
-Oké.
Bent, nem volt sok minden, csak egy közepes méretű porond, meg vagy húsz szék.
-Úgy látom nem számítanak sok vendégre…-mondtam Tony-nak.
-Vagy csak nem hívtak meg sok embert.
Furcsán és értetlenül néztem rá, és még akartam kérdezni valamit, de akkor eegy furcsa kinézetű „ember” elkezdett beszélni. Gondolom a porondmester.
-Jó estét, hölgyeim és uraim. A nevem Taylor Finnigan. Én vagyok, ennek a szörnycirkusznak az igazgatója. Ne nézzenek így. Tudom hogy meglehetősen furcsa látvány vagyok, de kérem…ez egy szörnycirkusz.
És ekkor egy nagy durranás, füstfelhő, és a porondmester eltűnt. Helyére egy…Nem tudom mi került mert akkor hirtelen minden elsötétült. Éreztem hogy lecsúszok a székröl és beverem a fejem a padlóba. Nem tudtam mi történt. Vagyis…sejtettem. Elájultam. Csak azt nem tudom mitől. Vagy kitől.
Nem tudom mennyi idő múlva, de felébredtem. Egy kórterembe voltam. Nem volt mellettem senki, de amint kinyitottam a szemem egyből elkezdett valami hangosan sípolni. Gondolom egy gép, ami érzékeli az életfunkciókat, vagy ilyesmi…Fél perc se telt el és már ott tobzódtak egy csomóan az ágyamnál. Ott volt anya, apa, Emma, Tony és persze vagy három ápolónő, akik nyugtázták hogy rendben vagyok, és kimentek. Nem tudtam mi történt. Vagyis…azt tudtam hogy a cirkuszba voltam, de nem akartam semmit kérdezni mert ha esetleg ezt anyuék valamiért nem tunák, akkor nem szólóm el magam. Csak Tonyval akartam beszélni…De most nem küldhetem el innen anyáékat. Még egy kicsit beszélgetek velük aztán leküldöm őket kajáért…
2009. november 10., kedd
2. fejezet
Elolvastam még vagy ötször, megnézegettem a rajzokat rajta, amik elég furák voltak. És akkor egyszercsak…nem. Nem fordítottam meg. Megint elolvastam egy párszor, aztán valamiért az ablak felé tartottam hogy megnézzem nincs-e valami titkos írás rajta. És akkor észrevettem a hátulján lévő írást, megfordítottam és olvasni kezdtem:
„Heló Lezly Burke. Gondolom nem tudod ki vagyok. A nevem Andrew Winter…”
Erre a névre összerezzentem, mivel tudtam ki az. Egy vámpír. Olvastam róla, mivel-igaz még nem beszéltem magamról, majd eljön az is-nagyon szeretem a vámpírokat és a róluk szóló könyveket. Andrew Winter a legkegyetlenebb vérszívó akiről valaha olvastam. Na de a levél:
„Most nagyon csodálkozhatsz. Elmagyarázni nem fogom. Még nem. De a lényeg az hogy nem szabad elmenned a szörnycirkuszba. Tudom furcsa, hogy a levelet pont egy ilyen szórólap hátuljára írom. De tudtam hogy ez fog hozzád kerülni. Az nem érdekes honnan. A lényeg hogy nem szabad elmenned abba a cirkuszba. Veszélyes! Nem is tudod milyen lények vannak ott. Remélem hallgatni fogsz rám. Üdvözlettel: Andrew Winter”
Erre hirtelen nem tudtam mit lépni. Egészen addig magam elé meredtem és gondolkoztam, ameddig meg nem szólalt a telefonom. Emma hívott:
-Szija!
-Szija!
-Lezly csak azt akartam kérdezni, hogy ugye nem akarsz elmenni abba a szörnycirkuszba?
-Nem…dehogy-hazudtam barátnőmnek.
-Oké. Csak aggódtam.
-Oké.
-Na akkor szija. Puszi.
-Puszi.
Ez a beszélgetés pontosan 3 óra 14 perckor zajlott le. A cirkusz 6 óra 00-kor kezdődött. A levél ami a szórólap hátulján volt nem nagyon érdekelt, mert azt hittem valaki szórakozik velem. Így hiába, kicsit be voltam szarva, el akartam menni. Ezért úgy döntöttem felhívom Tony-t az egyik haveromat, hogy jöjjön el velem…
„Heló Lezly Burke. Gondolom nem tudod ki vagyok. A nevem Andrew Winter…”
Erre a névre összerezzentem, mivel tudtam ki az. Egy vámpír. Olvastam róla, mivel-igaz még nem beszéltem magamról, majd eljön az is-nagyon szeretem a vámpírokat és a róluk szóló könyveket. Andrew Winter a legkegyetlenebb vérszívó akiről valaha olvastam. Na de a levél:
„Most nagyon csodálkozhatsz. Elmagyarázni nem fogom. Még nem. De a lényeg az hogy nem szabad elmenned a szörnycirkuszba. Tudom furcsa, hogy a levelet pont egy ilyen szórólap hátuljára írom. De tudtam hogy ez fog hozzád kerülni. Az nem érdekes honnan. A lényeg hogy nem szabad elmenned abba a cirkuszba. Veszélyes! Nem is tudod milyen lények vannak ott. Remélem hallgatni fogsz rám. Üdvözlettel: Andrew Winter”
Erre hirtelen nem tudtam mit lépni. Egészen addig magam elé meredtem és gondolkoztam, ameddig meg nem szólalt a telefonom. Emma hívott:
-Szija!
-Szija!
-Lezly csak azt akartam kérdezni, hogy ugye nem akarsz elmenni abba a szörnycirkuszba?
-Nem…dehogy-hazudtam barátnőmnek.
-Oké. Csak aggódtam.
-Oké.
-Na akkor szija. Puszi.
-Puszi.
Ez a beszélgetés pontosan 3 óra 14 perckor zajlott le. A cirkusz 6 óra 00-kor kezdődött. A levél ami a szórólap hátulján volt nem nagyon érdekelt, mert azt hittem valaki szórakozik velem. Így hiába, kicsit be voltam szarva, el akartam menni. Ezért úgy döntöttem felhívom Tony-t az egyik haveromat, hogy jöjjön el velem…
1. fejezet
Sokat gondolkodtam azon hogy fogok meghalni. Hogy olyasvalakiért teszem akit szeretek? Vagy csak simán öregségbe? Vagy betegségbe? Sok dolog megfordult a fejembe, de az az egy ahogy valójában meghaltam, soha.
Az egész egy átlagosnak induló napon kezdődött. Suliba mentem a legjobb barátnőmmel, Emmával. Mellesleg engem Lezlynek hívnak, de majd később beszélek magamról. Szóval iskolába indultunk Emmával. Lassan sétáltunk, hogy ne kelljen az udvaron ácsorogni, mikor egyszer csak megállt mellettünk egy lila színű kocsi. Kicsit, sőt nagyon is, olyan volt mint egy meseautó. Megállt, az egyik hátsó ablak egy kicsit lehúzódott, és kirepült belőle egy zöld papír amin ez állt: Utazó szörnycirkusz. Gyere el ma a színházba!
Emmával tökre rácsodálkoztunk, mivel még szörnycirkuszról nem is hallottunk, vagyis hallottunk, de még sose láttunk. Barátnőm azt mondta hülyeség és dobjam a szemétbe, de én attól becsúsztattam a zsebembe a papírt, mit sem sejtve arról, hogy mi van a hátuljára írva.
Egész nap, minden órán az járt az eszembe, hogy hogy kerül ide egy szörnycirkusz, és mi volt az a kocsi. Miután végre vége lett a napnak, hazafelé Emma megkérdezte hogy felmegyek-e hozzájuk, de én nemet mondtam mert tanulmányozni akartam a szórólapot. Em ezt kicsit furcsállta mivel akárhányszor meghív magukhoz, mindig igent mondok. De most nem…Látszott rajta hogy meglepődött. De végül is mire hazaértünk mind a kettőnknek kiment a fejéből.
Otthon bementem a szobámba, leültem az ágyamra, elővettem a lapot és olvasgatni kezdtem. Hülye módon még mindig nem fordítottam meg, ezért még mindig nem tudtam mi van ráírva…
Az egész egy átlagosnak induló napon kezdődött. Suliba mentem a legjobb barátnőmmel, Emmával. Mellesleg engem Lezlynek hívnak, de majd később beszélek magamról. Szóval iskolába indultunk Emmával. Lassan sétáltunk, hogy ne kelljen az udvaron ácsorogni, mikor egyszer csak megállt mellettünk egy lila színű kocsi. Kicsit, sőt nagyon is, olyan volt mint egy meseautó. Megállt, az egyik hátsó ablak egy kicsit lehúzódott, és kirepült belőle egy zöld papír amin ez állt: Utazó szörnycirkusz. Gyere el ma a színházba!
Emmával tökre rácsodálkoztunk, mivel még szörnycirkuszról nem is hallottunk, vagyis hallottunk, de még sose láttunk. Barátnőm azt mondta hülyeség és dobjam a szemétbe, de én attól becsúsztattam a zsebembe a papírt, mit sem sejtve arról, hogy mi van a hátuljára írva.
Egész nap, minden órán az járt az eszembe, hogy hogy kerül ide egy szörnycirkusz, és mi volt az a kocsi. Miután végre vége lett a napnak, hazafelé Emma megkérdezte hogy felmegyek-e hozzájuk, de én nemet mondtam mert tanulmányozni akartam a szórólapot. Em ezt kicsit furcsállta mivel akárhányszor meghív magukhoz, mindig igent mondok. De most nem…Látszott rajta hogy meglepődött. De végül is mire hazaértünk mind a kettőnknek kiment a fejéből.
Otthon bementem a szobámba, leültem az ágyamra, elővettem a lapot és olvasgatni kezdtem. Hülye módon még mindig nem fordítottam meg, ezért még mindig nem tudtam mi van ráírva…
Üdvözöllek...
heló. üdv a blogomon. a történet alapja igazábol a twilight és a rémségek cirkusza filmek. de mondjuk jól megkeverve. nem nagyon mondok róla semmit mert még én sem tudom pontosan mi lesz benne. de ha érdekel úgyis elovasod. remélem. na puszi...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
