8. fejezet

-Nem érzek semmit.-mármint azon kívül hogy egy borzasztóan szar ízű lötyit tuszkolt le a torkomon.
-Mert nem is kell semmit érezned semmit.
-De akkor…nem kell meghalnom?
-De igen…-és ahogy ezt kimondta, belenyomta a tűhegyes körmét a mellkasomba, pontosan a szívembe.
Lehet hogy furán hangzik, de nem volt olyan kellemetlen érzés, mint amilyennek gondoljátok.
Szóval igen…vége lett az életemnek. Mivel testileg nem voltam magamnál, csak lelkileg, ezért fogalmam sem volt róla, mit csinálnak velem. De az biztos volt, hogy feküdtem az ágyamon, holtan, véres mellkassal. Hogy ezt honnan tudom. Abban a pillanatban még én magam sem tudtam, de aztán mikor feltűnt, hogy a levegőben lebegek, és saját magamat nézem holtan, megfordult a fejemben hogy lehetséges, hogy a saját lelkem vagyok, és valahogy kijutottam magamból. Ez a gondolatom akkor vált biztossá, mikor Andrew Winter egyszer csak megjelent mellettem, és nem testemhez, hanem a lebegő lelkemhez beszélt.
-Bocsánat, ha fájt. De muszáj volt.
-Jó.-beszéltem, bár nem tudom hogy hallotta-e amit mondok.
Mr. Winter nem mondott többet, hanem vagy egy perc múlva, szokásához híven, köszönés nélkül távozott az ablakomon keresztül. Én csak néztem a holtan heverő, hófehér testemet.
Fáradt voltam, akartam aludni, de ne ment. Mondjuk…ezen nem csidálkoztam. Át akartam menni anyuékhoz. De nem mertem. Mi van ha ők is látnak? Inkább nem kockáztatok, mert a végén még diliházba kerülnek.

Másnap reggel:
Nem fogom részletezni, hogy reggel mi történt, de el tudjátok képzelni, milyen egy tehetetlen anya, és apa, mikor a lányukat reggel holtan találják. A mamám üvöltött hogy mért, a papám pedig térdelve sírt a holttestem előtt. Nagyon rossz volt őket így látni, és mivel már biztos voltam benne hogy nem látnak, odamentem hozzájuk és megöleltem őket, amit persze nem éreztek egyáltalán.

Az elkövetkező két hétbe, mást se csináltam csak a suliban bóklásztam, és néztem hogy a barátaim és tanáraim hogy szenvednek a halálom miatt. Borzalmas volt így látni, minden ismerősömet. Ha nem lennék már halott, abba bele tudtam volna halni, hogy így látom őket…

Két hét múlva elkövetkezett a temetés. Én is ott álltam a többi ember között, én is ott sirattam magam, vagyis…nem is magamat, hanem a többi embert aki miattam volt a halál küszöbén, akiknek miattam mosódott el a sminkje, akik miattam sírtak, és azok miatt akik miattam gondolták úgy hogy nincs többé értelme az életüknek. Ha lehetett volna, belehaltam volna abba, ahogy látom ezt a sok embert sírni…MIATTAM…