Bocsi mindenkinek. van egy rosz hírem. eszembe jutott egy új történet. ezért azt fogom csinálni, hogy itt szünetet tartok annyit elmondok hogy ne dögöljetek bele a kíváncsiságba hogy a sírkövön az áll hogy TONY DENEM 1993.-2009.
csak ennyit mondok....
az új blogom címe pedig: www.cimlapsztori.blogspot.com
cup-cup
2009. december 29., kedd
2009. december 19., szombat
2009. december 18., péntek
10. fejezet
Hirtelen mintha valami mágneses erő húzott volna az Andrew-val harcoló vámpír felé, nekimentem, és azzal a lendülettel, kirepítettem a sírból, és az eszméletét vesztette. Mr. Winter zihálva, véres és csodálkozó arccal nézett rám, majd felkapott a hátára és csak ennyit mondott:
-Ne vegyél levegőt!-és elkezdett olyan gyorsan szaladni…mint egy…nemtommi, de a lényeg hogy csak az elmosódott foltokat láttam magam mellett. Már majdnem megfulladtam mikor hirtelen megálltunk. De…hol? A színház melletti sikátorba. Andrew ledobott a hátáról, majd beküldött a kukák mögé. Bementem, viszont mikor megint ordítást hallottam, akaratom ellenére előjöttem, és az Andrew-val harcoló „embert”- ha lehet ezt mondani-, ellöktem magunktól vagy száz méterre. Mr. Winter ismét úgy nézett rám, mint a temetőbe. Megint felkapott a hátára, én megint befogtam az orrom, és szaladtunk. Olyan volt mintha repülnék.
Csak az volt a baj hogy ez a „repülés” túl sokáig tartott, a tüdőmből elfogyott a levegő, és elvesztettem az eszméletem…vagyis…azt hittem. De igazából nem. Nagyon furcsa érzésem volt. Aztán megálltunk Megint a temetőbe voltunk. Ezt nem értettem:
-Mért jöttünk vissza?-kérdeztem Andrew-t, miközben körbenéztem a „hullavároson”.
Nem válaszolt, amit gondolhattam volna, mivel nem volt egy bőbeszédű lény. Egy sírkőhöz vitt, amin ez állt…
Ezer bocs hogy ez ilyen rövid lett, de azt akarom, hogy megöljön titeket a kíváncsiság:Pde holnap folytatom nyugi
-Ne vegyél levegőt!-és elkezdett olyan gyorsan szaladni…mint egy…nemtommi, de a lényeg hogy csak az elmosódott foltokat láttam magam mellett. Már majdnem megfulladtam mikor hirtelen megálltunk. De…hol? A színház melletti sikátorba. Andrew ledobott a hátáról, majd beküldött a kukák mögé. Bementem, viszont mikor megint ordítást hallottam, akaratom ellenére előjöttem, és az Andrew-val harcoló „embert”- ha lehet ezt mondani-, ellöktem magunktól vagy száz méterre. Mr. Winter ismét úgy nézett rám, mint a temetőbe. Megint felkapott a hátára, én megint befogtam az orrom, és szaladtunk. Olyan volt mintha repülnék.
Csak az volt a baj hogy ez a „repülés” túl sokáig tartott, a tüdőmből elfogyott a levegő, és elvesztettem az eszméletem…vagyis…azt hittem. De igazából nem. Nagyon furcsa érzésem volt. Aztán megálltunk Megint a temetőbe voltunk. Ezt nem értettem:
-Mért jöttünk vissza?-kérdeztem Andrew-t, miközben körbenéztem a „hullavároson”.
Nem válaszolt, amit gondolhattam volna, mivel nem volt egy bőbeszédű lény. Egy sírkőhöz vitt, amin ez állt…
Ezer bocs hogy ez ilyen rövid lett, de azt akarom, hogy megöljön titeket a kíváncsiság:Pde holnap folytatom nyugi
2009. december 14., hétfő
9. fejezet
Nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom hogy nem volt ilyen sok ideig feji, de nem volt ihletem:Pmivel az előzőt ilyen „akárhogyfolytatódhatódhat”(akarom mondani nudli-budlixDD) módon hagytam abba, nehéz volt kihozni belőle bármit is:D:Dde végre sikerült, úgyhogy itt a feji:
Ahogy eltemettek szinte egyből felébredtem. És…Előbb…úgy hiszem eljött az idő hogy beszéljek magamról:
16 éves, Boston-i lány vagyok, Lezly Burke. A szüleimmel, Amanda és Sam Burke-l éltem egy szép kertes házba. Egy Boston-i középiskolába jártam, ahol a legjobb barátaim Tony Dennem és Emma Green voltak. Szürke hétkönapokban éltem, nem volt érdekes az életem, de én mégis szerettem. Kiskorom óta érdekelnek a vámpírok, valószínűleg azért mert én is annak születtem, amiről nem tudtam egészen 16 éves koromig, mikor is egy Andrew Winter nevezetű vámpír, volt olyan kedves és közölte velem hogy meg kell halnom. Mindez egy szórólap miatt, amit kb. három hete dobott ki valaki egy kocsiból, ami megállt mellettem meg Emma mellett.
Rövid volt az életem. Mármint emberként…16 év kevés…sok mindent nem éltem még meg. De…ez van…ezt kaptam…ezt kell szeretni, még ha nem is olyan könnyű.
*
Összesen olyan másfél órát lehettem a föld alatt, mikor valaki kinyitotta a koporsóm tetejét. Annyira örültem neki, hogy nem is érdekelt volna az se ha valami zombi juttatott volna ki.
Mikor megláttam Andrew-t akkor mégjobban megnyugodtam, és a nyakába borultam, nem gondolva arra hogy, hogy fog erre reagálni. De nem reagált rosszul. Gondolom gondolta milyen rosszul érezhettem magam. Élőben teljesen másnak mutatta magát Mr. Winter, mint ahogy a könyvekben olvastam róla.
Kikászálódtam a földből, de abban a pillanatban Andrew visszalökött, és mielőtt elfutott azt kiáltotta hogy maradjak ott. Bevertem a fejem, de nem történt nagyobb bajom a szédülésnél. Szerencsére…Ki akartam nézni, hogy mi történhet, de akkor egy nagy üvöltést hallottam. Nagyon megijedtem, ezért inkább behúzódtam az egyik sarokba. Amit nagyon jól tettem mivel fél perc múlva két vámpír (Andrew meg valaki) esett be a sírba, akik szó szerint gyilkolták egymást. Akkor még jobban megijedtem. És…valahogy…nemtudom mért…olyan dolgot tettem amire eddig nem voltam épes, éd nem is tudtam hogy ezek után az leszek…
Ahogy eltemettek szinte egyből felébredtem. És…Előbb…úgy hiszem eljött az idő hogy beszéljek magamról:
16 éves, Boston-i lány vagyok, Lezly Burke. A szüleimmel, Amanda és Sam Burke-l éltem egy szép kertes házba. Egy Boston-i középiskolába jártam, ahol a legjobb barátaim Tony Dennem és Emma Green voltak. Szürke hétkönapokban éltem, nem volt érdekes az életem, de én mégis szerettem. Kiskorom óta érdekelnek a vámpírok, valószínűleg azért mert én is annak születtem, amiről nem tudtam egészen 16 éves koromig, mikor is egy Andrew Winter nevezetű vámpír, volt olyan kedves és közölte velem hogy meg kell halnom. Mindez egy szórólap miatt, amit kb. három hete dobott ki valaki egy kocsiból, ami megállt mellettem meg Emma mellett.
Rövid volt az életem. Mármint emberként…16 év kevés…sok mindent nem éltem még meg. De…ez van…ezt kaptam…ezt kell szeretni, még ha nem is olyan könnyű.
*
Összesen olyan másfél órát lehettem a föld alatt, mikor valaki kinyitotta a koporsóm tetejét. Annyira örültem neki, hogy nem is érdekelt volna az se ha valami zombi juttatott volna ki.
Mikor megláttam Andrew-t akkor mégjobban megnyugodtam, és a nyakába borultam, nem gondolva arra hogy, hogy fog erre reagálni. De nem reagált rosszul. Gondolom gondolta milyen rosszul érezhettem magam. Élőben teljesen másnak mutatta magát Mr. Winter, mint ahogy a könyvekben olvastam róla.
Kikászálódtam a földből, de abban a pillanatban Andrew visszalökött, és mielőtt elfutott azt kiáltotta hogy maradjak ott. Bevertem a fejem, de nem történt nagyobb bajom a szédülésnél. Szerencsére…Ki akartam nézni, hogy mi történhet, de akkor egy nagy üvöltést hallottam. Nagyon megijedtem, ezért inkább behúzódtam az egyik sarokba. Amit nagyon jól tettem mivel fél perc múlva két vámpír (Andrew meg valaki) esett be a sírba, akik szó szerint gyilkolták egymást. Akkor még jobban megijedtem. És…valahogy…nemtudom mért…olyan dolgot tettem amire eddig nem voltam épes, éd nem is tudtam hogy ezek után az leszek…
2009. december 4., péntek
8. fejezet
-Nem érzek semmit.-mármint azon kívül hogy egy borzasztóan szar ízű lötyit tuszkolt le a torkomon.
-Mert nem is kell semmit érezned semmit.
-De akkor…nem kell meghalnom?
-De igen…-és ahogy ezt kimondta, belenyomta a tűhegyes körmét a mellkasomba, pontosan a szívembe.
Lehet hogy furán hangzik, de nem volt olyan kellemetlen érzés, mint amilyennek gondoljátok.
Szóval igen…vége lett az életemnek. Mivel testileg nem voltam magamnál, csak lelkileg, ezért fogalmam sem volt róla, mit csinálnak velem. De az biztos volt, hogy feküdtem az ágyamon, holtan, véres mellkassal. Hogy ezt honnan tudom. Abban a pillanatban még én magam sem tudtam, de aztán mikor feltűnt, hogy a levegőben lebegek, és saját magamat nézem holtan, megfordult a fejemben hogy lehetséges, hogy a saját lelkem vagyok, és valahogy kijutottam magamból. Ez a gondolatom akkor vált biztossá, mikor Andrew Winter egyszer csak megjelent mellettem, és nem testemhez, hanem a lebegő lelkemhez beszélt.
-Bocsánat, ha fájt. De muszáj volt.
-Jó.-beszéltem, bár nem tudom hogy hallotta-e amit mondok.
Mr. Winter nem mondott többet, hanem vagy egy perc múlva, szokásához híven, köszönés nélkül távozott az ablakomon keresztül. Én csak néztem a holtan heverő, hófehér testemet.
Fáradt voltam, akartam aludni, de ne ment. Mondjuk…ezen nem csidálkoztam. Át akartam menni anyuékhoz. De nem mertem. Mi van ha ők is látnak? Inkább nem kockáztatok, mert a végén még diliházba kerülnek.
Másnap reggel:
Nem fogom részletezni, hogy reggel mi történt, de el tudjátok képzelni, milyen egy tehetetlen anya, és apa, mikor a lányukat reggel holtan találják. A mamám üvöltött hogy mért, a papám pedig térdelve sírt a holttestem előtt. Nagyon rossz volt őket így látni, és mivel már biztos voltam benne hogy nem látnak, odamentem hozzájuk és megöleltem őket, amit persze nem éreztek egyáltalán.
Az elkövetkező két hétbe, mást se csináltam csak a suliban bóklásztam, és néztem hogy a barátaim és tanáraim hogy szenvednek a halálom miatt. Borzalmas volt így látni, minden ismerősömet. Ha nem lennék már halott, abba bele tudtam volna halni, hogy így látom őket…
Két hét múlva elkövetkezett a temetés. Én is ott álltam a többi ember között, én is ott sirattam magam, vagyis…nem is magamat, hanem a többi embert aki miattam volt a halál küszöbén, akiknek miattam mosódott el a sminkje, akik miattam sírtak, és azok miatt akik miattam gondolták úgy hogy nincs többé értelme az életüknek. Ha lehetett volna, belehaltam volna abba, ahogy látom ezt a sok embert sírni…MIATTAM…
-Mert nem is kell semmit érezned semmit.
-De akkor…nem kell meghalnom?
-De igen…-és ahogy ezt kimondta, belenyomta a tűhegyes körmét a mellkasomba, pontosan a szívembe.
Lehet hogy furán hangzik, de nem volt olyan kellemetlen érzés, mint amilyennek gondoljátok.
Szóval igen…vége lett az életemnek. Mivel testileg nem voltam magamnál, csak lelkileg, ezért fogalmam sem volt róla, mit csinálnak velem. De az biztos volt, hogy feküdtem az ágyamon, holtan, véres mellkassal. Hogy ezt honnan tudom. Abban a pillanatban még én magam sem tudtam, de aztán mikor feltűnt, hogy a levegőben lebegek, és saját magamat nézem holtan, megfordult a fejemben hogy lehetséges, hogy a saját lelkem vagyok, és valahogy kijutottam magamból. Ez a gondolatom akkor vált biztossá, mikor Andrew Winter egyszer csak megjelent mellettem, és nem testemhez, hanem a lebegő lelkemhez beszélt.
-Bocsánat, ha fájt. De muszáj volt.
-Jó.-beszéltem, bár nem tudom hogy hallotta-e amit mondok.
Mr. Winter nem mondott többet, hanem vagy egy perc múlva, szokásához híven, köszönés nélkül távozott az ablakomon keresztül. Én csak néztem a holtan heverő, hófehér testemet.
Fáradt voltam, akartam aludni, de ne ment. Mondjuk…ezen nem csidálkoztam. Át akartam menni anyuékhoz. De nem mertem. Mi van ha ők is látnak? Inkább nem kockáztatok, mert a végén még diliházba kerülnek.
Másnap reggel:
Nem fogom részletezni, hogy reggel mi történt, de el tudjátok képzelni, milyen egy tehetetlen anya, és apa, mikor a lányukat reggel holtan találják. A mamám üvöltött hogy mért, a papám pedig térdelve sírt a holttestem előtt. Nagyon rossz volt őket így látni, és mivel már biztos voltam benne hogy nem látnak, odamentem hozzájuk és megöleltem őket, amit persze nem éreztek egyáltalán.
Az elkövetkező két hétbe, mást se csináltam csak a suliban bóklásztam, és néztem hogy a barátaim és tanáraim hogy szenvednek a halálom miatt. Borzalmas volt így látni, minden ismerősömet. Ha nem lennék már halott, abba bele tudtam volna halni, hogy így látom őket…
Két hét múlva elkövetkezett a temetés. Én is ott álltam a többi ember között, én is ott sirattam magam, vagyis…nem is magamat, hanem a többi embert aki miattam volt a halál küszöbén, akiknek miattam mosódott el a sminkje, akik miattam sírtak, és azok miatt akik miattam gondolták úgy hogy nincs többé értelme az életüknek. Ha lehetett volna, belehaltam volna abba, ahogy látom ezt a sok embert sírni…MIATTAM…
2009. december 1., kedd
7. fejezet
Odaszaladtam Emmához és Tonyhoz, akik épp beszélgettek és megöleltem őket:
-Ígérjétek meg hogy bármi is történik, mindig is a legjobb barátok leszünk
-Persze. Ígérem.-mondta mosolyogva Emma.
De Tony nem válaszolt. Csak nézett maga elé szomorúan.
-Mi a baj?
-Semmi…-nézett rám, egy erőltetett mosollyal az arcán.
Nagyon szomorú volt. Én ezt nem akartam. Nem akartam hogy a legjobb barátom szomorú legyen az utolsó napon amit vele tölthetek. Vigasztaltam, de hiába…Egész nap csak meredt maga elé és nem szólt senkihez. Fogalmam sem volt mi a baja. Lassan vége sulinak. Valamit muszáj vele csinálni. Nem hagyhatom így itt. Muszáj volt megtudnom hogy mi bántja.
-Tony mi a baj?
-S…
-Ne mondd hogy semmi mert látom rajtad, hogy valami van.
-Majd meglátod holnap.
Összeszorult a szívem. Szinte ordítani akartam hogy én már holnap nem leszek. De nem lehetett. Jobb ez így. Hogy nem tuják hogy ez az utolsó napom emberként. Ha megtudnák…nem is tudom hogy reagálnának, de biztos hogy nem jól.
Nem fogok róla részletesen beszámolni, de azután, aznap még sok mindent csináltunk. Voltunk moziba, sétáltunk, fagyiztunk meg ilyenek. Persze sajnos Tony mindezt szomorúan tette. Én igaz nem mutattam, de belül legszívesebben üvöltöttem volna. Nem volt jó kedvem, legfőképp azért mert nem akartam meghalni, másrészt pedig azért mert nem volt jó így látni a legjobb barátomat, főleg az utolsó emberi napomon…
-Én megyek haza lányok.-mondta Tony olyan hangsúllyal, mintha a koporsólyába készülne.
Úr Isten! El akar menni! Nem engedhetem. Így elmenne akkor mikor utoljára találkozok vele? Nem engedem!
-Tony várj!-kiabáltam utána.
De meg se hallotta csak ballagott szomorúan a parkból hazafelé.
-Most mi lesz?-kérdeztem rémültem Emmától.
-Mi lenne? Majd holnap úgyis találkoztok. Biztos jobban lesz.
-Aha…biztos.
Nagyon szomorú voltam. El se búcsúztam tőle normálisan. És a legjobban az bántott hogy nem tudtam mi a baja.
-Most már nekem is mennem kell!-mondta Emma, és ez az egy mondat nekem olyan volt mint a vég. Ez volt az utolsó alkalom hogy találkozok a legjobb barátnőmmel. Legszívesebben sírtam volna. De nem lehetett.
Hazaértem. Este nyolc volt. Már csak 4 óra maradt az életemből. Ki akartam még használni az időt, de nem tudtam hogy. Végül is úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Bemenetem anyáékhoz, odabújtam hozzájuk, megöleltem őket és azt mondtam:
-Anyu! Szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik tőletek jobb szülőt nem is kívánhatnék magamnak, és nagyon szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk kicsim. Mindennél jobban.-mondta apu, és megölelt.
Még egyszer megpusziltam őket, majd bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és vártam a halálom, az én esetemben, most Andrew Winter szeméjében látogat el hozzám. Csak feküdtem, és sírtam. Gondolkoztam. Azon hogy mi lesz most velem. Egy kis ideig reménykedtem abban, hogy csak álmodok, de ez a remény szertefoszlott, mikor 10:30-kor Andrew Winter ugrott be az ablakomon. Szokásához híven nem mondott semmit, csak leült az asztalomhoz és motoszkálni kezdett a zsebében. Egy ideig még én sem zavartattam magam, de mikor az én cuccaim között kezdett el turkálni fölpattantam, az ágyból és odarohantam hozzá.
-Mit csinál? Áúú…
-Köszönöm.-mondta, miután szemrebbenés nélkül kitépett vagy három hajszálamat.
-Ezt mért csinálta?
-Az átváltoztaó szérumhoz kell.-mondta miközben egy kis üvegcsébe,-amibe volt még valami lötyi-tette a hajam.
Akkorát dobbant a szívem hogy még lehet hogy Mr. Winter is hallotta. ITT A VÉG!! MEGHALOK!! VÉGE AZ EMBERI ÉLETEMNEK!! Leültem az ágyamra. A vámpír követett, ő is leült mellém. Én összeszorítottam a fogam, vártam a változást, Andrew pedig visszaszámolt. 3…2…1……
-Ígérjétek meg hogy bármi is történik, mindig is a legjobb barátok leszünk
-Persze. Ígérem.-mondta mosolyogva Emma.
De Tony nem válaszolt. Csak nézett maga elé szomorúan.
-Mi a baj?
-Semmi…-nézett rám, egy erőltetett mosollyal az arcán.
Nagyon szomorú volt. Én ezt nem akartam. Nem akartam hogy a legjobb barátom szomorú legyen az utolsó napon amit vele tölthetek. Vigasztaltam, de hiába…Egész nap csak meredt maga elé és nem szólt senkihez. Fogalmam sem volt mi a baja. Lassan vége sulinak. Valamit muszáj vele csinálni. Nem hagyhatom így itt. Muszáj volt megtudnom hogy mi bántja.
-Tony mi a baj?
-S…
-Ne mondd hogy semmi mert látom rajtad, hogy valami van.
-Majd meglátod holnap.
Összeszorult a szívem. Szinte ordítani akartam hogy én már holnap nem leszek. De nem lehetett. Jobb ez így. Hogy nem tuják hogy ez az utolsó napom emberként. Ha megtudnák…nem is tudom hogy reagálnának, de biztos hogy nem jól.
Nem fogok róla részletesen beszámolni, de azután, aznap még sok mindent csináltunk. Voltunk moziba, sétáltunk, fagyiztunk meg ilyenek. Persze sajnos Tony mindezt szomorúan tette. Én igaz nem mutattam, de belül legszívesebben üvöltöttem volna. Nem volt jó kedvem, legfőképp azért mert nem akartam meghalni, másrészt pedig azért mert nem volt jó így látni a legjobb barátomat, főleg az utolsó emberi napomon…
-Én megyek haza lányok.-mondta Tony olyan hangsúllyal, mintha a koporsólyába készülne.
Úr Isten! El akar menni! Nem engedhetem. Így elmenne akkor mikor utoljára találkozok vele? Nem engedem!
-Tony várj!-kiabáltam utána.
De meg se hallotta csak ballagott szomorúan a parkból hazafelé.
-Most mi lesz?-kérdeztem rémültem Emmától.
-Mi lenne? Majd holnap úgyis találkoztok. Biztos jobban lesz.
-Aha…biztos.
Nagyon szomorú voltam. El se búcsúztam tőle normálisan. És a legjobban az bántott hogy nem tudtam mi a baja.
-Most már nekem is mennem kell!-mondta Emma, és ez az egy mondat nekem olyan volt mint a vég. Ez volt az utolsó alkalom hogy találkozok a legjobb barátnőmmel. Legszívesebben sírtam volna. De nem lehetett.
Hazaértem. Este nyolc volt. Már csak 4 óra maradt az életemből. Ki akartam még használni az időt, de nem tudtam hogy. Végül is úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Bemenetem anyáékhoz, odabújtam hozzájuk, megöleltem őket és azt mondtam:
-Anyu! Szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik tőletek jobb szülőt nem is kívánhatnék magamnak, és nagyon szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk kicsim. Mindennél jobban.-mondta apu, és megölelt.
Még egyszer megpusziltam őket, majd bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és vártam a halálom, az én esetemben, most Andrew Winter szeméjében látogat el hozzám. Csak feküdtem, és sírtam. Gondolkoztam. Azon hogy mi lesz most velem. Egy kis ideig reménykedtem abban, hogy csak álmodok, de ez a remény szertefoszlott, mikor 10:30-kor Andrew Winter ugrott be az ablakomon. Szokásához híven nem mondott semmit, csak leült az asztalomhoz és motoszkálni kezdett a zsebében. Egy ideig még én sem zavartattam magam, de mikor az én cuccaim között kezdett el turkálni fölpattantam, az ágyból és odarohantam hozzá.
-Mit csinál? Áúú…
-Köszönöm.-mondta, miután szemrebbenés nélkül kitépett vagy három hajszálamat.
-Ezt mért csinálta?
-Az átváltoztaó szérumhoz kell.-mondta miközben egy kis üvegcsébe,-amibe volt még valami lötyi-tette a hajam.
Akkorát dobbant a szívem hogy még lehet hogy Mr. Winter is hallotta. ITT A VÉG!! MEGHALOK!! VÉGE AZ EMBERI ÉLETEMNEK!! Leültem az ágyamra. A vámpír követett, ő is leült mellém. Én összeszorítottam a fogam, vártam a változást, Andrew pedig visszaszámolt. 3…2…1……
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
