7. fejezet

Odaszaladtam Emmához és Tonyhoz, akik épp beszélgettek és megöleltem őket:
-Ígérjétek meg hogy bármi is történik, mindig is a legjobb barátok leszünk
-Persze. Ígérem.-mondta mosolyogva Emma.
De Tony nem válaszolt. Csak nézett maga elé szomorúan.
-Mi a baj?
-Semmi…-nézett rám, egy erőltetett mosollyal az arcán.
Nagyon szomorú volt. Én ezt nem akartam. Nem akartam hogy a legjobb barátom szomorú legyen az utolsó napon amit vele tölthetek. Vigasztaltam, de hiába…Egész nap csak meredt maga elé és nem szólt senkihez. Fogalmam sem volt mi a baja. Lassan vége sulinak. Valamit muszáj vele csinálni. Nem hagyhatom így itt. Muszáj volt megtudnom hogy mi bántja.
-Tony mi a baj?
-S…
-Ne mondd hogy semmi mert látom rajtad, hogy valami van.
-Majd meglátod holnap.
Összeszorult a szívem. Szinte ordítani akartam hogy én már holnap nem leszek. De nem lehetett. Jobb ez így. Hogy nem tuják hogy ez az utolsó napom emberként. Ha megtudnák…nem is tudom hogy reagálnának, de biztos hogy nem jól.
Nem fogok róla részletesen beszámolni, de azután, aznap még sok mindent csináltunk. Voltunk moziba, sétáltunk, fagyiztunk meg ilyenek. Persze sajnos Tony mindezt szomorúan tette. Én igaz nem mutattam, de belül legszívesebben üvöltöttem volna. Nem volt jó kedvem, legfőképp azért mert nem akartam meghalni, másrészt pedig azért mert nem volt jó így látni a legjobb barátomat, főleg az utolsó emberi napomon…
-Én megyek haza lányok.-mondta Tony olyan hangsúllyal, mintha a koporsólyába készülne.
Úr Isten! El akar menni! Nem engedhetem. Így elmenne akkor mikor utoljára találkozok vele? Nem engedem!
-Tony várj!-kiabáltam utána.
De meg se hallotta csak ballagott szomorúan a parkból hazafelé.
-Most mi lesz?-kérdeztem rémültem Emmától.
-Mi lenne? Majd holnap úgyis találkoztok. Biztos jobban lesz.
-Aha…biztos.
Nagyon szomorú voltam. El se búcsúztam tőle normálisan. És a legjobban az bántott hogy nem tudtam mi a baja.
-Most már nekem is mennem kell!-mondta Emma, és ez az egy mondat nekem olyan volt mint a vég. Ez volt az utolsó alkalom hogy találkozok a legjobb barátnőmmel. Legszívesebben sírtam volna. De nem lehetett.
Hazaértem. Este nyolc volt. Már csak 4 óra maradt az életemből. Ki akartam még használni az időt, de nem tudtam hogy. Végül is úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Bemenetem anyáékhoz, odabújtam hozzájuk, megöleltem őket és azt mondtam:
-Anyu! Szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik tőletek jobb szülőt nem is kívánhatnék magamnak, és nagyon szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk kicsim. Mindennél jobban.-mondta apu, és megölelt.
Még egyszer megpusziltam őket, majd bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és vártam a halálom, az én esetemben, most Andrew Winter szeméjében látogat el hozzám. Csak feküdtem, és sírtam. Gondolkoztam. Azon hogy mi lesz most velem. Egy kis ideig reménykedtem abban, hogy csak álmodok, de ez a remény szertefoszlott, mikor 10:30-kor Andrew Winter ugrott be az ablakomon. Szokásához híven nem mondott semmit, csak leült az asztalomhoz és motoszkálni kezdett a zsebében. Egy ideig még én sem zavartattam magam, de mikor az én cuccaim között kezdett el turkálni fölpattantam, az ágyból és odarohantam hozzá.
-Mit csinál? Áúú…
-Köszönöm.-mondta, miután szemrebbenés nélkül kitépett vagy három hajszálamat.
-Ezt mért csinálta?
-Az átváltoztaó szérumhoz kell.-mondta miközben egy kis üvegcsébe,-amibe volt még valami lötyi-tette a hajam.
Akkorát dobbant a szívem hogy még lehet hogy Mr. Winter is hallotta. ITT A VÉG!! MEGHALOK!! VÉGE AZ EMBERI ÉLETEMNEK!! Leültem az ágyamra. A vámpír követett, ő is leült mellém. Én összeszorítottam a fogam, vártam a változást, Andrew pedig visszaszámolt. 3…2…1……