5. fejezet

Nem is tudom elmondani, hirtelen mit éreztem. Még most is kiráz a hideg. Pedig semmi értelme sincs. Szóval beléptem a szobámba és ott ült az ágyamon, egy magazinomat olvasva, Andrew Winter. Nem tudtam mit tegyek. Nagyon megijedtem, Vagy egy percen keresztül álltam ott és néztem a vámpírt, ő pedig úgy tett mintha észre sem vett volna. Mivel nem akartam egész este az ajtóban maradni, bementem, ügyet sem vetve a vendégre, és leültem az asztalomhoz. Némán ültem a széken, mikor egyszer csak megszólalt Andrew:
-Heló Lezly!
-Jónapot!-köszöntem vissza, de Mr. Winter nem mondott többet csak lapozgatta tovább az újságot.
Még hosszú percekig ültünk némán, csak a lapok suhogását hallottam a hátam mögül. A suhogás elhallgatott, és hirtelen valaki megfogta a vállam. Nagyot dobban a szívem, és az illető csak ennyit mondott:
-Nem hallgattál rám…-rázta a fejét, majd kiugrott az ablakon, és elfutott.
Én még mindig sokkos állapotba voltam, ezért lefeküdtem az ágyamra, és hamar el is nyomott az álom.

Másnap:
Mikor felkeltem reggel fél hét volt. Anya valahogy megérezte hogy ébren vagyok, és kiabált a földszintről:
-Kicsim, siess! Suliba kell menned! És gyere reggelizni!
Ez nem igaz. Tegnap ébredtem fel egy kómábol-mondható annak mivel három napig voltam ájultan a kórházba-és suliba kell mennem? Mindegy, mindenesetre felöltöztem és leballagtam a konyhába.
-Jézusom, Lezly! Te nagyon fáradt vagy. Mikor aludtál el?! Megbeszéltük hogy tíznél tovább nem lehetsz fent.
Tíznél? De hát tizenegykor értünk haza.-gondoldtam, de nem akartam mondani, mert a végén még annyira berágott volna anyu, hogy szobafogságot kapok.
Elkészültem és indultam suliba. De a furcsa az volt, hogy anya semmi olyat nem mondott, hogy vigyázzak magamra, pedig a kóma után legalább ezt elvártam volna tőle.
Beértem a suliba, de Emma és Tony nem szaladtak oda hozzám egy sereg haverjukkal, hogy jól bagyok-e. Biztosan azt gondolták, ezek után nem jövök iskolába. Viszont mikor a terembe bementem, akkor is mindenki csak egy szijával köszönt, senki nem érdeklődött arról hogy jól vagyok-e. Sőt, mikor Emma meglátott odaszaladt hozzám, de csak puszit adott, köszönt, és húzott a többi csajhoz. Tony-is csak köszönt. Senkit sem érdekelt hogy vagyok. Ezt nem értettem.
-Tony! Ugye nem mondtad el Emmának?
-Mit? Azt hogy ketten mentünk moziba? Azt nem.-mondta, aztán elviharzott.
Leesett az állam. Mi van?? Úgy éreztem magam mint aki nem is a saját bőrébe van.
Elsétált mellettem Emma, én meg megkérdeztem tőle:
-Mit csináltál tegnap?-gondoltam hogy tök hülyének fog nézni. De…nem nézett semminek, mert mintha nem is látott volna. Megijedtem.
Megkérdeztem ugyan ezt Lily-től. Nem válaszolt. Megkérdeztem Daniel-től. Nem válaszolt.
Megkérdeztem még 5 embert. Senki sem válaszolt.
Elkezdtem szédülni, minden összefojt a szemem előtt, és elájultam…